Régi voltam - ein Angebot gefunden

Lieferung aus: Ungarn, zzgl. Versandkosten.
Pollágh Péter a magyar irodalom egyik legeredetibb költője. Kiszámíthatatlan, komolyan játszó, rejtőzködő és rangrejtő. Visszafogott író. Jelentős, nyelvteremtő lírájáért 35 évesen József Attila-díjjal tüntették ki. A Pollágh-féle versbirodalom valódi Wunderkammer, ahol új erőre kapnak a szavak, és vadul élni akarnak. Radikális (szöveg)minőség, történelmi, pszichológiai és irodalmi műveltség jellemzi. Ez mind megmutatkozik a szerző, József Attilának ajánlott, 5. kötetében. A Régi voltam érett beszéd, magaslati, szép. És persze szomorú is, hiszen a „tragikus hangoltság: a tisztánlátás maga”, ahogy a fontos költőtárs, Térey János is vallotta. De kitapintható a versekben az Ottlik-féle morál, Mándy játékossága és Pilinszky extázisa is: megannyi felszabadító, felszabdaló hagyomány. Vizionárius, komplex költészet ez, az intellektus és szenzualitás egyszerre uralja a szövegeket. Szóródnak a jelek: a dekonstrukció és analízis itt megélt világlátási és szövegépítési mód. „Régi voltam” – állítja a könyv címe. A megújulást hirdeti, a régiséget kutatja. Kibontakozik ideológiák és akcentusok kavalkádja, a vesztesek igazsága. Maximalista önvizsgálat és történelmi tablók sorjáznak: a felvidéki arisztokrácia, a kitelepítések, a rákosista terror, majd a Kádár-kor mindent felőrlő alkupolitikája. Generációs áttekintés és jótétemény. Jellegzetes ennek a költészetnek az auditív természete: dallamok, ritmusok, összecsengések, rezgések viszik előre az olvasót. Hangzó mű. Megzenésítésért kiált. A lüktető, lassú vihar kötete ez. Lázadó lobbanás. Ellenáll minden kényelmesnek. Az író a Visszavont szobából integet felénk. Borotváját elefántcsonttoronyból faragták. Ajánlások „Weöres Sándor jut eszembe Pollágh különös, gyermeki, csodálkozó természete miatt. Más, mint nemzedéke tagjai. Álomszerű és fesztelen, érződik versein, hogy teljes szabadságban írja őket. Bizonyítottan nagyszerű költő.” - (Ágh István) „Ha meglátom nevét egy vers fölött, azonnal villám üt belém, majdnem félek: most mi lesz? Milyen csillag hullik rám, leszakad alattam a föld? Netán nyakamra tekeredik a verse, mint egy kígyó? Ha egyetlen költőt küldhetnék a Költészet Nagy Világszínpadára, Pollágh Péter lenne az.” - (Tóth Erzsébet) „A Régi voltam az én 22. századom. Posztmortem olvasom, belehalok minden szóba, beletemetkezek minden „mondatalatti” mondatba. Csillagrepedésein át látom régmúlt idők vonulását, hallom Ezékiel, az Énekek éneke hangját, közelmúltak “kimondhatatlan tetteit”, „donfehér hajak” visszfényét, ötvenes, hatvanas, hetvenes évek visszavont szavait, nyolcvanas évek családtöréseit, előidejű jövők érkezését a műfajteremtő Kornéliákban, végidők dióverését „a ravasz billentyűs” kódájában.” - (Orbán Jolán) „Pollágh Péter egyike a még ma is alkotó Nagy Nyelvgyurmázóknak. Az utolsó igekötőig kidolgozott, bravúrosan játékos, csak rá jellemző nyelvvel operál. Egykor Tandori, ma Parti Nagy formázza így kedvére a nyelvhúst, hogy bekavarjon, mint egy mokkáskanál, duci kis motolla. Mondjuk úgy, Pollágh versei újra meg újra elhúzzák a nótánkat. Medvés hegedűn a mézesmadzagot.” - (Závada Péter) „A Régi voltam az utóbbi évek legfontosabb kötete: vidám, katartikus, gyógyító. Pollágh a fantázia és a morál közepe.” - (Sopotnik Zoltán) „Hermész erdejében fejjel lefelé nőnek a fák: gyökerestül kapaszkodnak az égig érő, „mondatalatti” képekbe, és a rügyező szavak leterítik a vadászt, akiben a fogalmak kilombosodnak, mint Nagy László füstfátyolos hangjában Tandori diónyi verébkoponyái.” - (Tolvaj Zoltán) Versek a kötetből Besúgóarcú Mire donfehér hajjal hazajött a Kanyarból a papa, már nem volt a szavak embere, bármit megtehettél, s meg is tetted vele. Küldted volna Csehországba, ha meg nem szökik, mint a szitok, bár ilyen ország nem volt. Küldted a pincemélybe is: tweed zakóban, angolkék szájjal lemagázta az ÁVH-s legényt, már meg volt számolva a remény, leszámolták a te markodba mind. Akkurátus és aljas vagy. Valaki sötétbe lökte az arcodat. Mocskos a mosolyod, portásos. Sok arcot tudsz, de elveszed a régit, fölhazudod a sötétet az égig. Telesírt irodaüveg: esik, valami csöpög az arcodról, igen, az arcod csöpög, mert minden volt már. Beépülsz, téglánként adod el a házat, az egészet, nem csak a kulcsát. Koszos mellény rajtad a gyűlölet, mindent megteszel, hogy letagadd, de a legeladóbb s a leggyakoribb te vagy. Fekete sírlyuk, fehér lelkészgallér. Nem kurvát temetnek éppen. Nézem a gyászoló gyülekezetet. Kereszt az ott, vagy ember? Ki nem volt már ügynök itt? Hallom a régi versek kérdéseit. Hallom, akiket mind én írtam. Ezek a hangomból szóló fejek. Hallom, akikből senki nem lett. Rossz emlékek zakójában fázom. Se ügyvéd, se esztéta, se doktor. Csak talentum, hasadó gyűlölet. Hallom a vérem, a völgybe tartót: forró, ír(isz)kék, ölni szeretne. Mért nem lehetett született szürke? Egy úri osztály Fertőzött, gyulladt vérrel itatták, idejekorán majdnem likvidálták. Letört urak, rég a Régiségben élnek, mégsem szólítják egymást vitéznek. Altatós dobozban arcdarabkák. Megszentelt szerelememlékek. Mátkák. Nem veszi el őket senki. Bevehetőek, újratermelődnek. Míg játszik a kéz a csészealjjal: a demencia cukra hullik a sötétbe. Málnaszörpöt adnék nekik, egy vérből valót. Olyan színűek, mint az ég, nem nézi el senki. Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: ez a szakállas, síros mondat világít, mint a hullakréta, foszló fák alatt, a sír kopó kövén. Arisztokrata költészet Mi ez a fehérverés? Fogak esnek az égből? Vagy csak égsütemények? Aprószentek, kabátban, kalapos gyászban. Síró zakóban, jajongó kosztümben húzódnak a gyökjel alakú párkány alá. Elszakadt vegyértékek. Özvegyek. Összekoptak a kis öregek. Játékruhájuk van. Margarinszínű a hajuk, mamakék a gombjuk. Mannakalapban magukért beszélnek. Szólnak a csengettyűk, míg ismételnek egy fohászt: nincsen kormányom más, csak a mennyei kormány. A kiscsoportos sírok közt így olvad el egy úri osztály. Mindegy, hogy mondod, ma eltörnek egy lázmérőt, egy legendát, előbb-utóbb magát az öntőformát. Hideges, formátlan a föld, kettétörik a szívlapát. Arisztokrata költészet, mondja egyikük, de lehalkítja magát. A tenger habját látom ott a száján. Az a múltban játszódik, vagy a jövőben? – dobja oda a másik, mint egy roládot vagy rolnit, aztán elfogják, felfogják a hangját: ami kifolyt belőle, azt felitatják. Elhúzzák a vízfüggönyt a szeme előtt, s bekötik a hangját. A könyv a Vár Ucca Műhely Kiadóval közös kiadásban jelent meg. A szerzőről Pollágh Péter (1979) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő. 1987-től ír, 1995-től publikál. Öt verseskötet szerzője, számos könyv, portál és folyóirat, valamint a JAK-füzetek szerkesztője. 2001-től aktív tehetséggondozó, 2008 óta szerepel a Szép versekben. Írt esszét, kisfilmet, mesét, makámát, novellát, tárcát, interjút, kritikát (könyvekről, tévéműsorokról, filmekről, honlapokról), tudósítást, publicisztikát, pamfletet, beszédet, íróportrét, JAK- és Litera-naplót, képaláírást, fülszöveget, ironikus horoszkópot és presszófantáziát. Verseit eddig hat nyelvre fordították le. Tanulmányait szociális munkás, népművelő és magyar szakokon végezte (GYTF, BPTIF, ELTE, PTE). Ötödik könyve, 12 év szünet után, 2022-ben jelent meg. Könyv - Szépirodalom - Felnőttirodalom - Vers, dráma.

Daten vom 28.02.2023 09:00h
ISBN (andere Schreibweisen): 615-5762-37-6, 978-615-5762-37-6